A szikes állóvizeket a hétköznapi nyelvben rendszerint szikes tavaknak, mocsaraknak nevezzük. A legtöbb sekély alföldi víztér tudományos értelemben azonban nem igazi tó, mivel ezekben mélységileg nem különíthető el a parti zóna és a nyílt vízi tájék (kivéve legmélyebb szikes vizünket, a Szelidi-tavat). Sekély tó típusú szikes állóvizünk például a Fertő és a Velencei-tó, de a legtöbb alföldi sekély szikes vizünk vizes élőhelynek minősül.
A kontinensek mindegyikén találunk sós tavakat, amelyek becsült össztérfogata (104 000 km3) csaknem eléri az édesvizekét (125 000 km3), oldott sótartalmuk gyakran megközelíti a tengervízét. A Kárpát-medencében kialakulásuk szerint megkülönböztetünk ősi folyómederből keletkező (alluviális) és vízmosásos (eróziós), szélbarázdás (deflációs) , valamint sztyepptáleredetű (szuffóziós) szikes medreket, de sok esetben a felszínformáló tényezők közül több is érvényesül.
A szikes tavak vízkészletének nagyobb részét a felszín alatti talaj- és rétegvizek szolgáltatják. Ásványianyag-tartalmukat tekintve megállapítható, hogy domináns szerepe van a sziksónak, más néven szódának (nátrium-hidrogén-karbonát), amely lúgos kémhatást okoz. Különleges tulajdonságaik következtében a szikes vizek az általánosan elterjedt kontinentális sós vizeken belül határozottan elkülöníthető sajátos csoportot képviselnek. Több nagy kiterjedésű, változó vízborítású (mély és sekély) tó van közöttük, de döntő többségük sekély, lefolyástalan, többnyire időszakosan kiszáradó vizes élőhely. Magyarul azonban – hidrológiai tulajdonságaiktól függetlenül – hagyományosan szikes tónak nevezünk minden szikes állóvizet.